4.

Sziasztok. Itt a kövi rész, bocsánat, hogy késtem, de hétvégén versenyem volt, és minden össze is jött a múlt héten.... Ismét csalódnom kellett mikor beléptem a bloggerbe, mert egyre lejjebb megy a nézettség, de áruljátok már el nekem, hogy miért van ez? Mit csinálok rosszul?

A bőröndömet teljesen megtömtem, jó hogy a cipzár szét nem reped rajta. Talán ez az egyik rossz tulajdonságom. Ha megyek valahova, akár lehet az 2 nap is, mindig annyi ruhát viszek, ami hónapokra is elég lenne. Mi van akkor, ha esik az eső, vagy túlságosan süt a nap? Ha mondjuk munkára kell ruha, vagy ha moziba, vagy valami fontosabb eseményre kell közben menni? Akkor állítsak oda egy farmerben, meg egy bő pólóban, és mondjam azt, hogy csak két napra készültem? Nem, nem és nem. Fel kell készülni, precízen. 

Féltem a repüléstől. A tévében mindig annyi balesetet hallani, hogy az ember ki sem mer menni a lakásából. Ha két autó karambolozik, ott még van esélyed túlélni, de ha egy repülő lezuhan, ott elég kicsi. Nagyival egyszer Franciaországba utaztunk, csak mi ketten. Talán nyaralni voltunk, nem tudom már, elég kicsi lehettem. A lényeg, hogy a gépünk belekeveredett valami örvénybe, amiből csak valami kerülővel lehetett kikerülni. Ott, abban a pillanatban megfogadtam, hogy soha többet nem ülök repülőre, mert szeretnék még gyerekeket, és családot is. De ezt az ígéretemet nem tartottam be. Azóta többször is felszálltam a repülő bádogdobozra, mert a munkám, és a nagyanyám miatt fel kellett ülnöm.

///

Féltem a megérkezéstől. Féltem a szállodától, de legfőképpen attól, hogy az orvosok megint milyen rossz hírt fognak velem közölni. Vajon nagyanyám melyik szervével lesz megint gond? Milyen betegséget kaphatott el megint? És vajon meddig lesz még az élők sorában? Nem akarom elveszíteni. Nekem rá szükségem van, Ő az egyetlen támaszom, a szívem másik fele, és nehéz dolgokban is mindig Ő segít nekem. Ha nem lesz már velem, akkor hogyan fogok eldönteni nehéz dolgokat?

Egy sárga taxiban ültem, és a kórházba tartottam. Ausztria furcsa számomra. Furcsább, mint Anglia. Az emberek mindenhová csak sietnek, az autók jobb oldalon haladnak, és a levegő is más. A nap többet süt, amivel persze már születésem óta tisztában vagyok. Nem éreztem jól magam ebben az országban. Anglia az én hazám, és ott sokkal nagyobb biztonságban is vagyok.

A sofőr egy hatalmas fehér épület előtt tett ki. Kifizettem neki a pénzt és még egy kis borravalót is adtam neki, majd kiszálltam, és megvártam, hogy elhajtson. Csak bámulni tudtam a fehér falakat, a rengeteg sok üveget és a kertet, ahol öregek sakkoztak és beszélgettek. Bárcsak megtalálnám az egyik padon Ruth nagyit, és végre láthatnák az arcán egy hatalmas mosolyt, ami annak a jele lenne, hogy egészséges és haza vihetem. De ezt kétlem.

Lassú léptekkel indultam meg, és azon gondolkoztam, hogyan is maradjak erős előtte. Hogy ne sírjam el magamat, amikor meglátom, mennyire rosszul is van. Mindig fel voltam készülve a legrosszabbra, de valahogy még is a legrosszabb helyett is még rosszabbat kaptam hírként.
A recepcióhoz érve rámosolyogtam a nőre, aki a pult mögött állt, Ő pedig kedvesen fogadta a gesztusomat. Már nagyon is jól ismernek engem ebben a kórházban. Pontosan 1 éve költözött ide be nagyanyám, az angliai orvosok kérésére, miszerint itt sokkal jobb ellátást kapna, és gyorsabban meggyógyulna. 12 hónap alatt nem javult az állapota, sőt szinte csak rosszabbodott, akkor még sem olyan jó ez a kórház, vagy nem?
Az első emelet 26-os szoba volt az, ahol nagyi feküdt. Halk kopogással jeleztem, hogy be szeretnék menni, majd mikor egy halk „tesséket” hallottam, beléptem. A domestos és a sok vegyszer összekeveredett illata, ebben a szobában is érezhető volt, annak a ellenére is, hogy az ablakok tárva nyitva voltak. Nagyi a szoba közepén elhelyezett ágyon feküdt, és mosolyogva nézett rám. Az ágya mellett egy kis éjjeli szekrény volt, amint a reggelije pihent és természetesen nem fogyasztotta el azt sem. A sarokban egy kis szekrény állt, ahol az a kevés ruhája volt, amit behoztam neki, és az ágya előtti falon, egy picike, ősrégi tv volt egy polcon. A kórház alapítói, vagy támogatói nem nagyon erőltetik meg magukat, hogy otthonossá tegyék egy kicsit a szobákat. Arra nem gondolnak, hogy az embereknek kellene egy kis olyan érzet is, mintha otthon lennének? Ha ilyen környezetben vannak, akkor folyamatosan arra gondolnak, hogy tényleg betegek, és soha sem fognak meggyógyulni. De ha lenne egy kis szín a szobában, vagy több dolog, mondjuk egy hűtő, egy asztal, szék és virágok, akkor kicsit otthonosabb lenne, és sokkal boldogabbak is lennének.
Ha gazdag leszek tuti, hogy a kórházaknak ilyen dolgokat fogok venni. Ha politikus leszek, el fogom rendelni, hogy a kórházaknak ne fehér és zöld színe legyen, hanem mondjuk sárga, barack szín, vagy valami kicsit vidámabb.

- Szerbusz kicsikém! – köszönt erőtlenül nagyi, és kezeit mozgatni próbálta. Szívem majd megszakadt, mikor láttam a csalódottságot az arcán, ahogy nem bírja felemelni, és inkább hagyja. Közelebb lépkedtem az ágyhoz, adtam egy puszit hideg és piros arcára, majd egy széket húztam mellé és leültem rá.

- Szia! – üdvözöltem én, majd egy bátorító mosollyal néztem rá. Erősnek kell lennem ilyenkor. Ha összeomlok, és kimutatom a fájdalmamat, akkor vajon Ő mit érezhetne? – Hogy vagy? Jobb színed van már sokkal! – dicsértem meg arcának pirosságát. Egy halvány mosoly jelent meg arcán, amit nem tudtam mire vélni.

- A körülményekhez képest jól vagyok – beszélt erőtlenül. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked! – éreztem, hogy most jönnek az érzelgős témák, amik szinte szívbe markolók lesznek.

- Ezt már megbeszéltük. Kicsi koromban te is folyamatosan ápoltál, és gondoskodtál rólam, és én megígértem neked, hogy nem hagylak el. Én be fogom tartani! – ezzel a mondatommal a szüleimre utaltam, akik kisebb koromban elhagytak engem. Még mindig nem tudom elhinni. Több mint 15 éve volt, és még mindig nem tudom épp ésszel felfogni, hogy hogy tehettek ilyet. – Szeretnék tőled kérdezni valamit! – néztem rá percekkel később, de Ő még mindig ugyan úgy tanulmányozta az arcomat.

- Mondjad csak!

- Amikor te megismerted a nagyapát, mit éreztél? A ti szerelmetek igazi volt, és első látásra beleszerettél, akkor mit éreztél? – kíváncsian tekintettem rá, de Ő csak hatalmas szemekkel nézett vissza rám. Nem telt el úgy nap, hogy ne kérdeztem volna Őt erről a különleges szerelemről, amit oly sokáig tartott, és túl fájdalmasan lett vége. 

Nagyapa 15 éve halt meg. Rákos volt. Évekig szenvedett vele, de mi mindvégig mellette voltunk, és vigyáztunk rá, már amennyire én tudtam. Többnyire az én feladatom a viccmesélés volt, és az, hogy mi történt a suliban. Nekem csak tartani kellett benne a lelket, és tudatni vele minden nap mennyire szeretem. Sokat veszekedtem vele, de percekkel később vagy Ő, vagy én mentünk bocsánatot kérni. A műtétje napján is összevesztem vele, és az óta is bánom azokat a pillanatokat. Hiába kértem bocsánatot én is, és Ő is tőlem, a lelkiismeretem nem tudott megnyugodni soha sem. Hiányzik, és most a nagyimat is elveszíthetem.

- Éreztem. Ezt nem lehet elmagyarázni kincsem. Tudod, hogy Ő az, aki neked kell, a szívedben és az agyadban is van valami különleges érzés – a szemei csillogni kezdtek, ahogyan mesélte az első szerelmét. Igen, nagyapa volt számára mindenben az első. Az első szerelem, az első csók, az első együtt töltött éjszaka egy fiúval. Mindent neki adott, és feltétel nélkül szerették egymást, és ez számomra annyira gyönyörű.  – Szívecském, csak nem szerelmes vagy?

- Nem, dehogy is. Csak érdekelt – mondtam nem túl meggyőzően. Ha most arra gondoltok, hogy Liambe lettem szerelmes, akkor tévedtek. Nem, nem és nem. Egyszerűen számomra lehetetlenség lenne vele járni. Ahogy beszélgettünk, és ahogy észrevettem rajta teljesen más világba tartozunk, bár még nem tudom miért. Tisztában vagyok azzal, hogy nekünk nincs egymás mellett helyünk, és pont ezért is nem gondolok rá másképp.