Nyolcadik

helloka, ismét Liam szemszögéből hoztam egy részt, és remélem elnyeri a tetszéseteket. köszönöm a kommenteket, és megint szívesen olvasnák párat! :D

Liam szemszöge

Lábammal a földön toporzékolva ültem a régi ágyamon és gondolkoztam. Természetesen nem ment, mivel Leeyum folyamatosan bámult és ez idegesített. Nem tudom mit nem lehet ezen ennyire felfogni, bár még nekem sem ment. Attól mert már órák óta néz, még mindig nem fogja megérteni, hogy mi történt. És szerintem a testem minden egyes négyzetméterét már kívülről tudja. Tekintete furcsán cikázott az arcom és a testem között. Most tuti, hogy valami fog mondani, ismerem magamat. Valamit be fog szólni, ami nem fog tetszeni.
Óvatosan pillantottam fel rá, és próbáltam nem idegesen nézni rá. Mosolyogni szerettem volna, de egyszerűen nem ment. Minek mosolyogja, mikor sírni lenne kedvem?
- Téged nem idegesít az a sok szőr az arcodon? - kérdezi kíváncsian majd leteszi az egyik szuperhősökről szóló újságot és most már ténylegesen engem bámul. Eddig azt hitte, hogy ha az-az idióta újság a kezében van, akkor nem fogom észre venni, hogy folyamatosan néz. Hát, nem vagyok hülye.
- Nem - vágom rá gondolkodás nélkül, és mielőtt még szólásra nyitná a száját megszólalok. - És a csajoknak iszonyatosan bejönnek a szőrös pasik! - mondom flegmán és a kezemben tartott telefonomat az ágyra dobom. Nincs Twitter fiókom, de Instagramom, és még csak a hamis Facebook profilomba sem tudok bejelentkezni. És most azt kérdezik minek a hamis fiók?
Mikor a banda megalakult tudtuk, hogy több ezer követőnk lesz minden oldalon. Azonban én szerettem volna a rajongókkal úgy beszélgetni, hogy ne tudják ki is vagyok valójában. Az ország minden tájáról szereztem ismerősöket és egy fanoldalt kreáltam magamnak. Minden Directionernek tetszik az oldalam és ezzel is szereztem pár like-ot, de eddig sikeresen titokban tartottam, hogy én vagyok az igazi Liam Payne, aki naponta több tíz emberre is ráír. Szeretem őket arról faggatni, hogy mit is szeretnek bennünk, mit találnak jónak és rossznak, vagy hogy milyen zenét hallanának szívesen tőlünk. És ezzel imádok a kedvükben járni.
Most azonban hiába próbálok belépni bárhova is, nem enged semmit sem. Mivel ez mind csak a jövőben létezik, ahonnan én jöttem.
- De nekem még csak a hasam sem szőrös - húzza fel kényesen a pólóját én pedig érdekesen nézem a pihétlen hasát. Tényleg nem voltam ekkor még sehol sem szőrös. Maximum a lábamon. Emlékszem mennyire gyerek voltam. Rég volt már.
- Majd lesz valami, hidd el nekem! - kacsintok rá és nyugodtan dőlök újra az ágyra, de amint jól behelyezkedek megszólal a csengő, és anya a nevemet kiabálja. Leeyum azonnal rohanni kezd lefelé én pedig higgadtan követem Őt. Nem szabad dilisnek látszanom, és olyannak mintha valami baj lenne.
Bár ahogy anyát ismerem, már rég leszűrte, hogy valami nincs rendben, mivel Leeyummal nagyon hasonlítunk szerinte, és ezt biztosan nem fogja annyiban hagyni. Abban azonban biztos vagyok, hogy én változtam a legtöbbet a banda kezdete óta és ez az én helyzetemet egy kicsit megkönnyíti. De akkor mi lesz Harryvel? Ő szinte semmit sem változott, csak megnőtt egy kicsit a haja, még csak borostája sincs, hogy ne lehessen összehasonlítani Őket.
Az emeletről leérve a nappaliban megpillantottam göndör barátomat, amint éppen anyámmal beszélget, aki értetlenül pillant rá és nem tudja honnan ismeri. Igen, mivel Harry a keresztnevén szólítja és meg is akarta ölelni. Csak hogy ezt anyám nem hagyta, és azonnal hátra is lépett egyet.
- Öhm, Mrs. Payne! - szólítottam meg anyámat, aki gyilkos pillantással nézett rám, majd Leeyumra is. Furcsa volt a férjezett nevén szólítani, soha nem mondtam neki még ezt, és most is úgy jött ki a számon, mintha hánynom kellett volna. - Tudja, Ő a barátom és azért hívtuk, hogy segítsen. 5-en zenélünk egy bandában, és ha nem bánja, akkor a többiek is majd átjönnének. Liamnek szüksége van egy kis támogatásra! - tettem hozzá határozottan és kihúzott háttal bámultam a nálam egy fejjel kisebb, szőke hajú nőre, aki most már szerintem elhitte, amiket itt összehordtam.
- Lia... - szólalt volna meg Harry, de Leeyum a hátára ugrott és azonnal az emelet felé invitálta. Én csak egy mosoly kíséretében ott hagytam szüleimet és felszaladtam a két srác után. Idegesen léptem be a szobába és kezeimet a mellkasomon keresztezve álltam meg Harry előtt, majd kérdő pillantást vetettem felé.
- Mi a szar történt itt? - ordított fel és rám, majd Leeyumra mutatott. Amúgy már tök megszoktam, hogy velem van. Olyan mintha az öcsém lenne, pedig alig 4 órája "ismerem." Bár azért néha szerintem furcsa szokásai vannak, ami sajna nekem is volt!
- Még én sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy valami nagy baj van...
- Na nem mondod? - vág bele a mondatomba és idegesen áll fel az ágyamról, ahová az imént ült le, majd felém igyekszik és a nyakamba veti magát. Nem tudom mire vélni a reakcióját, de azonnal visszaöleltem.
- Sajnálom, hogy nem mentem el a bulidra! - teszi még hozzá és megveregeti a hátam, majd Leeyum köhögésére elengedjük egymást. Neki még fogalma sincs, hogy mit jelent számomra a barátságunk, de ezek szerint ott leszünk mellettük majd az X-Faktorban és mi fogjuk őket segíteni a helyes jövő felé, ahol mi élünk.
- Nem haragszom - teszem hozzá szomorúan és eszembe jutnak a tegnap este történt dolgok.
Mikor elfújtam a gyertyát kívántam valamit. Valami olyat, amit nem kellett volna és ezt abban a pillanatban be is láttam, de már késő volt. Hisz Niall felordított, hogy hullócsillag ment el a ház fölött. Már akkor tudtam, hogy hálátlan vagyok és soha sem elég az, amim van. De én nem akartam többet, csak egy kis szabadidőt, amikor végre ki tudom teljesen pihenni magamat és nem kell minden egyes percben azon gondolkoznom, hogy vajon kit bántok meg azzal, ha valami rosszat mondok.
Azon az éjszakán azt mondtam, hogy vissza akarok menni 4 évvel az előttre és mindent újra akarok kezdeni. Hogy lehettem ekkora barom? Miért nem gondolkoztam? Miattam van akkor minden? Miattam vagyunk itt, és mindent ezért kell újra kezdenünk?