Kilencedik

Sziasztok. Tudom, hogy későn, tudom hogy rövid rész, de ennyi telt tőlem...

A 2 kommentet köszönöm, de nagyon csalódott vagyok... nem értelek titeket, azt viszont nem vagyok képes mondani, hogy mondjuk 4 komment és csak akkor jön a következő, utálom azt! maximum akkor ha utolsó rész van, de így... 

Louis szemszöge

Fel-le sétálgattam az utcában idegesen. Eleanor a telefont nem vette fel és azon gondolkoztam, hogy mi történhetett. Fogalmam sincs, hogy kerülhettem haza, Donchasterbe kocsi nélkül, de legfőképpen miért nem emlékszem rá? Gyalog csak nem jöttem, és szerintem a haverok sem hoztak el. Annyit nem ittam, hogy ne emlékezzek rá.
Pár perce csöngettek ki Lottie sulijából az utolsó órájáról én pedig boldogan mentem az iskolához, de testvérem nem lépett ki a kapun. Furcsálltam, hisz minden nap csak 6 órája van és általában nem maradnak a suliban, hanem haza mennek lepakolni és utána elmennek valahova. Mióta elköltöztem otthonról a kapcsolatunk sokkal szorosabb lett. Az idő még jobb testvérekké alakított minket, amit nem bánok. A testvéreim közül Lottie az, akivel a legtöbbet törődtem mindig is. Ő sokkal őszintébb mint a többiek és mindent elmond nekem.
Én voltam az első, aki megtudta, hogy mikor csókolózott először és tőlem is kért tanácsot az első éjszakájával kapcsolatban, ami nem régen volt. Féltettem Őt iszonyatosan, de csak annyit tudtam mondani, hogy vigyázzon magára és bármi baj is van szóljon Matrinnek. Hallgatott rám, ami nekem iszonyatosan sokat jelentett és emiatt nem is lett semmi baj vele.
Az iskolából Martin lépett ki vörös szemekkel és remegő kezekkel. Gyors léptekkel haladt hazafelé szerintem, és közben semerre sem nézett. Az országúton nem nézett körül és ennek következtében egy autó majdnem el is ütötte. Azonban rezzenéstelen arccal ment is tovább, és nem érdekelte, hogy ebbe a felelőtlen tettbe majdnem az élete is belekerülhetett volna. Bevallom néha szeleburdi, de fiatal és szerintem ez elnézhető neki.
Én is sietős léptekkel haladtam, csak éppen utána. Nem tudtam mi történhetett vele, miért sír? Ő soha sem szokott ilyet csinálni. Talán valami baj történt Lottieval? De hisz az előbb ment ki boldogan, mosolyogva, ha szakítottak volna, akkor Lottie is tuti szomorú lenne, mert nagyon szereti.
- Martin - kiabáltam el végül magamat, mikor a fiú szaladni kezdett. Azonban a futást abba hagyta és 180 fokos fordulatot vett, majd hatalmas szemekkel nézett körbe. Mint aki nem is vett észre engem, fordult meg és megint futni akart! - Várj meg kérlek! - szóltam ismét, és futni kezdtem felé. Ijedten nézett rám és olyan volt, mintha nem tudta volna, hogy ki is vagyok. - Mi a helyzet? - tartottam felé tenyeremet, mikor végre elé érkeztem. De amikor csak értetlen tekintettel bámult rám zavartam engedtem vissza testem mellé a mancsomat és gondolkoztam, hogy mi baja lehet. Talán valamivel megsértettem? Nem hiszem, hisz az utóbbi időben nem nagyon volt időnk beszélgetni. Akkor lehet, hogy ez a baja.
Az arcát jobban megnézve, mintha fiatalabb lenne, mint mikor utoljára láttam. Semmi borosta, pattanás és komolyság rajta. Olyan mintha még mindig gyerek lenne, de ennyire hogy tud valaki megváltozni pár hónap alatt? Nincs annyi női hormon, ami megváltoztatja a szőrt az arcán.
- Mit akarsz tőlem? - kérdez vissza, miközben a könnyeket letörli az arcáról és kezeit a zsebébe csúsztatja. Az én arcom azonban eltorzul és próbálok nem belebokszolni a vállába és azt mondani, hogy hagyja abba a tréfálkozást. Viszont semmi nevetési hajlam nincs az arcán, ami azt sugallja, hogy komolyan gondolta mind ezt.
Mi történhetett? Itt valami akkor tényleg nincs rendben. Martinnal annyit hülyültünk, mi változott? Még saját köszönési módot is kitaláltunk, amiből persze Lottie-nak elege lett. Soha sem bántam vele keményen, még akkor sem mikor megtudtam, hogy lefeküdt a húgommal. Beszélgettem vele egy-két dologról, de nem fenyegettem meg, hiszen tudtam, hogy az Ő szerelmük sem fog örökké tartani.
- Oké, oké. Sikerült. Bevettem, rám hoztad a frászt, most már nyugodtan nevesd el magad! - nevettem fel hangosan én is, de Ő nem tette.
- Nem tudom miről beszélsz, de nekem jobb dolgom is van, minthogy hallgassam az őrült dumádat! - nézett rám mérgesen, majd sarkon fordult, de mielőtt el tudott volna menni megszólaltam.
- Na, és mi van Lottie Tomlinsonnal?
- Mi lenne? - tette karba kezeit a mellkasán, de láttam, hogy rosszul érzi magát. Arca kezdett kipirulni.
- Tetszik még? - szegeztem neki a kérdést, mire a cipőjét kezdte bámulni. Lottie még egyszer régebben mesélte, hogy Martin évekkel ezelőtt már kinézte magának, csakhogy nem lépett soha sem. Így az érzéseit elnyomta magában és inkább bámulta messziről a húgomat. A bökkenő csak annyi volt, hogy Lottie-nak is bejött Martin, így mind a ketten csak álmodoztak egy ideig egymás után.
- Ezt honnan veszed? Tudsz valamit? - lépett közelebb hozzám és most már szemeit csillogni láttam.
- A jövőből jöttem! - suttogtam magamnak elhaló hangon, amire Martin is felfigyelt, de hál Isten nem értette, mit is mondtam. Vállát átkaroltam és úgy invitáltam el hozzánk...
Talán még tudok segíteni a fiatalokon, Liam ráér..