Tizenegyedik

Sziasztok. Mint mondtam, nem tudtam a múlt héten részt hozni, elég sok minden volt. De most itt vagyok és már dolgozom a következő részeken és ha nem is naponta, de kétnaponta maximum háromnaponta jönnek a részek! :D 

Remélem több olvasóm lesz majd és nyáron rá is értek majd a rizsámat olvasni és kommentelni.

Köszönöm az 51(!!) feliratkozót! :D 

Leeyum a szobában fel s alá mászkált. Kezdett megbolondítani. Reggel 5 óra van és már fent van. Jó bevallom ugyan ezt tettem én is, de akkor nem idegeltem halálra egy nálam 4 évvel idősebb fiút, aki már egyszer ugyan ezt végig csinálta, és vissza jött a jövőből, hogy segítsen nekem. Nem. Én magamat emésztettem föl, hogy mi lesz akkor, ha megint nem sikerül. Ha megint csalódnom kell, és hogy ha mindenki kinevet. Mert azt tették volna, ha lehajtott fejjel, szégyenkezve kell vissza mennem az iskolába egy újabb vereséggel. De nem kellett. Sikerült megnyernem magamnak a világot, ha már az X-Faktort nem. Az iskolát ugyan befejeztem, de soha többet nem akartam oda vissza menni. Azonban egyszer még is megtettem.
Kíváncsi voltam az arcokra, a tanárokra és hogy mennyire is változott meg ott minden. Amennyire féltem belépni az iskolába, legalább annyira meg is lepődtem a fogadtatástól. Azt tudtam, hogy mindenki ismeri a One Directiont, de azt már nem, hogy ennyire fel is néznek rám. Az iskolában mindenki kezet fogott velem, puszit kért és beszélgetni akart velem. Nyoma sem volt a régi piszkálódásoknak, és a sebeknek. A barátaim akartak lenni azok után is, hogy voltak akik megvertek.
Most már viszont nem tudnak érdekelni ezek az emberek. Én többet nem kell hogy lássam Őket, és remélem jó messzire el is kerülnek majd életem végéig. Nekem már csak az éneklés az egyetlen célom, amit végre sikerült is megvalósítanom.
Nem is tudom mit kezdtem volna, ha akkor nem raknak minket össze egy bandába. Szerintem a suliban 2 évig lehajtott fejjel mentem volna a folyosón és nem tudtam volna élvezni semmit sem abban az iskolában. Aztán elmentem volna egy főiskolára és tesitanárnak tanultam volna. Ha az sem jött volna be, akkor tűzoltó lettem volna. És szerintem életem végéig boldogtalan lettem volna. Mind a két szakma a szívemhez nőtt volna, mert emberekkel foglalkozhattam volna, de akkor sem a számomra királyi munkát végeztem volna. És ha énekelhetek akkor szinte megáll az idő, és nekem a színpad az otthonom.
- Liam, szívem! - lép be anya hatalmas robajjal a szobába és még félig lógó haját próbálja össze fogni egy csattal, ami természetesen nem sikerül neki, de közben szoknyája cipzárja még nincs felhúzva. Mosolyogva lépek hozzá és ragadom meg a szoknya két oldalát, hogy felhúzzam a cipzárt. Azonban ahogy felhúztam rám néz zavartan és nem tud mit szólni. Hát persze, nem tudja ki vagyok.
- Öhm.. Bocsánat, csak gondoltam segítek! - ülök vissza a helyemre zavartan. Mrs. Payne egy szót sem szól és ennek nagyon is örülök. Már így is furán néz rám, hogy itt alszok, meg hogy hasonlítok Leeyumra, nem ám még elcsesszek mindent.
- Szívecském. Nem sokára indulunk, Jamessel készüljetek el és irány a Wembly! - mondja izgatottam, majd becsapja maga mögött az ajtót. Nem tudom megszokni, hogy Jamesnek szólítanak. Az a középső nevem, amit néha szoktam használni, de ez nekem akkor is fura.
- Te hogy nem vagy ideges? - kérdezi fiatalkori énem, és már szinte alig tud megülni a fenekén, ezért felpattan és összevissza kezd megint járkálni. Rosszul leszek, tuti. Már most fel van fordulva a gyomrom saját magamtól. Komolyan ennyire idegesítő vagyok mikor ideges vagyok? Bosszankodva néztem magamra, és akkor már tudtam, hogy leesett neki, hogy én már túlestem ezen a dolgon.
Anya eléggé gyorsan vezetett és nem is kell mondanom, hogy szokás szerint be voltam tojva. Utálom, ha száguldozik az utakon, mivel neki volt már így balesete, de hál Istennek semmi baja sem lett.
Emlékszem talán 5 éves lehettem mikor kórházba kellett vinnie újra. A kivizsgálások zöme 4 éves koromban vége lett, de kontrollra járnom kellett többször is, amit utáltam. Tűvel böködtek, nyúztak, nyomkodtak és naponta több orvos is tapizott. Utáltam. Mindenki sajnált, ami viszont még rosszabb volt. Az óvónénik soha sem hagytak megerőltető játékokat játszani és éppen ezért mellettük kellett ülnöm minden izgalmas dolognál. Ezért megszöktem az oviból. Már bánom, sőt akkor is bántam és nem is jutottam sokáig, mert a lelkiismeretem nem engedett sokáig. Úgy hogy az óvoda előtt megálltam és leültem egy padra, ott viszont nagyon jól el voltam magamban. Nem foglalkoztam semmivel sem, addig, amíg meg nem láttam Ruth-ot könnyes szemekkel az óvoda felé szaladni. Azonnal felé iramodtam és játszani hívtam. Azonban Ő csak megölelt és nem engedett el.
Anya akkor miattam szenvedett balesetet, amit a mai napig nem tudok megbocsájtani magamnak, de hálát adok az égnek, hogy nincs semmi baja sem.
- Ne izgulj! - pillantottam rá a mellettem ülő Leeyumra és mosolyogva hátba veregettem. Anya könnyes szemekkel nézett ránk, bár nem ismert tudom, hogy megszeretett. Apa egy szót sem szólt, csak búslakodva ült elöl. Most már megértem. Tudom, hogy nem akart elengedni soha sem, mert én vagyok az egyetlen fia és a legkisebb gyereke. Iszonyatosan féltett attól, hogy megint csalódnom kell. Nem akart elengedni és hagyni felnőni, pedig az idő az csak ment. Aggódott értem, mert nem akarta, hogy megint fájdalmat érezzek és hogy megint át kelljen élnem azt a borzalmas szenvedést, ami nekik is rossz volt, mivel ugyan úgy átérezték. Próbáltak segíteni, de ezen sajna nem lehetett. Akár mit is mondtak, tettek csak az idő volt az egyetlen gyógymód, ami segített a sebeimet heggé forrasztani és a szívemben egy olyan érzést kelteni, hogy Simonnak akkor igaza volt.
- Meg van rá az okom! - válaszol rá és el akarom mondani neki, hogy sikerülni fog, de a fejem iszonyatosan nyilallni kezd. Azonnal össze görnyedek és csak arra tudok gondolni, hogy ez az érzés elmúljon. Leeyum már teljesen megszokta ezt, ilyenkor csak a hátamat veregeti és inni ad nekem, de anya és apa nem tud ezekről a "rosszullét"-nek nevezhető valamikről, mert talán orvoshoz küldenének.
- James, minden rendben? Álljunk meg? - néz rám anya a visszapillantóból mikor végre már ki tudok egyenesedni és a fejem nem akar szétrobbanni.
- Nem köszönöm asszonyom. Jól vagyok! - mondom immáron mosolyogva és tényleg jól vagyok.
- Rendben. És nyugodtan tegezz engem - mondja ismét Ő is mosolyogva, majd újra megszólal. - És te mivel foglalkozol? - kérdezi izgatottan és erre lefagy a mosoly az arcomról. Erre most mi lenne a jó válasz? Ajjaj, tudhattam volna, hogy erre rákérdez.
- Igazából több szakmám is van. Énekes vagyok, és tanítom is, de mellette gitár és zongoraoktató - válaszolom remegő hangon és érzem, hogy a gyomrom liftezni kezd. Úgy érzem, mintha hazudnék a saját anyának. De Ő nem az én anyám. Nem is ismer. Nem tudja ki vagyok, fogalma sincs mi fán teremtem, csak azt tudja, hogy náluk lakom.
- Sok oldalú egyén vagy, ahogy eddig hallottam Liamtől! - mondja és éppen befordult a stadion felé, ahol több millió ember áll. Itt kezdődött minden. Itt váltam híressé. El sem tudom hinni, hogy most újra itt vagyok és úgy mehetek be ebbe az épületbe, hogy senki sem akar tőlem valamit. Nem fellépni jövök, hanem a jövőmet előkészíteni úgymond. Segítenem kell Leeyumnak, hogy a jövőben talán élhessem majd az életemet, ahogy szoktam.
Leeyum egyre izgatottabb lesz és a szíve biztosan lassan kiugrik a mellkasából. Elhiszem, hogy ideges, de minden sikerülni fog neki, amit azonban én nem tudok megmondani, mivel a fejem azonnal szét akar robbanni.
- Megérkeztünk...