Tizenharmadik

Niall szemszöge

Ott ültem a színpad mögött és nem tudtam elképzelni, hogy vajon mit is keresek megint itt. Miért kell itt lennem? Liam cseszte el, nem én. Akkor nekem mi keresni valóm van itt? Miért büntet minket a Sors?
Szörnyű érzés minden nap az anyámat látni úgy, hogy Ő nem tudja ki vagyok, miért vagyok abban a házban amelyikben éveket laktam. Nem tudja, hogy még is mi fán teremtem. Az Ő fia vagyok és már hónapok óta semmi szeretgetést nem kaptam, ami még rosszabb, de ezt talán még elviselném, ha nem kellene minden nap beszélgetnem vele szemtől-szemben. Azonban kell és ezt már idegileg nem bírom.
Liammel egy bandában játszunk. Egy csapat vagyunk és éppen ezért érvényes nálunk is a mondás "Egy mindenkiért, mindenki egyért!,, Számomra Ő olyan, mint a bátyám és ezért nem hagyhatom cserben. Ha kellene, akkor még az óvodába is vissza mennék vele, csak együtt lehessünk. Mert minden szenvedés megéri a One Directionért. A bandát senki sem fogja elfelejteni akár mi is a véleménye rólunk. Ha azt gondolja, helyesek, fiatalok vagy akár buzik, akkor is az eszében vagyunk és tudja, hogy kik vagyunk.
Nem hittem volna, hogy még egyszer itt leszek az X-Faktorban. Nem gondoltam volna, hogy mindezt még egyszer a régi énemmel fogom végig csinálni, csak azért, hogy vissza kapjam a régi életemet.
- Gyerünk! Menni fog! - biztatja anya Niallert és egy utolsó puszit ad a homlokára, majd mielőtt a színpad felé kezd indulni egy pillantást vet rám. Biztatóan mosolygok rá és kacsintok is egyet, majd elindul. Emlékszem milyen ideges voltam. A térdeim úgy remegtek, hogy lépkedni sem tudtam a színpadon, ahol már vártak rám a zsűrik és a több száz ember, akik aznap este szórakozni jöttek el. Azonban számomra nem volt szórakozás. Már mint az éneklést nagyon élveztem, de az izgulást nem szeretném még egyszer átélni. Szörnyű érzés volt, ahogy a gyomrom össze vissza liftezett, nem tudtam semmit sem enni és amit meg is ettem, az ki is jött belőlem.
Ugyan azt éreztem, mint Nialler. Nem tudom hogy ez hogyan sikerül, de én már semmiben sem kételkedek. Ha mi vissza jöttünk a múltba és senki sem veszi észre, hogy szinte Niallerrel olyanok vagyunk mint két tojás, akkor itt már minden lehetséges.
A gondolataimból anya szakított ki, ahogy az arcomat elemzi nem messze tőlem és csodálkozó pillantással akad meg a szememnél. Félve pillantok a szemeibe, de nem tudom, hogy ezt most mire véljem.
- Mit akarsz a fiamtól? - mély hangon kérdezi, kezeit a mellkasán összekulcsolja és félni kezdek tőle. Ennyire ijesztően még soha sem nézett rám bosszankodva.
- Parancsol? - mást nem tudtam erre válaszul mondani.
- Miért hasonlítasz rá ennyire? Mit akarsz tőle? Miért vagy egyáltalán itt? - oké, ennyit arról, hogy senki sem jött rá arra, hogy hasonlítok a 4 évvel ezelőtti énemre. Bár az anyáknál valószínű volt, mivel Őket nem lehet átverni.
- Ha elmondom az igazat, akkor hülyének fog nézni. És szerintem jogosan, mivel még szerintem is hihetetlen a dolog!
- Szerintem nem az, hacsak nem azt akarod mondani, hogy a jövőből jöttél - nevet fel hangosan, de ahogy abban a pillanatban én nem teszem az arca eltorzul és fejét jobbra-balra kezdi döntögetni. - Most ugye csak szívatni akartok, ahogy ti szoktátok mondani? - igen. Anyukám mindig is próbálta utánozni a mai szlengeket, de soha sem illett neki és nem is nagyon ment. Valahogy mindig rossz helyen használta, és emiatt mindig elnevettem magam, amiért persze azt hitte, hogy Őt nevetem ki és büntetést kaptam szemtelenségért. Utána már magyarázkodhattam, nem igazán értette meg, maximum napok múlva enyhített a büntin és megkért, hogy segítsek neki ezekben a szövegekben. Hiába minden próbálkozásom, még mindig nem áll jól az Ő szájából hallani ezeket és szerintem nem is lesz jó.
- Semmi ilyenről nincs szó, de tényleg a jövőből jöttem és még rajtam kívül négy barátom is, de mindent elfogok mondani, ígérem! - mondom megnyugtatóan és kezemet a vállán simítom végig. Azonnal megremeg és csillogó szemeit az enyémbe mereszti.
Nialler éppen akkor mondta ki az utolsó szót a mikrofonba és elkezdett énekelni. Most így visszahallva élőben be kell hogy valljam, borzalmas. Nekem nem tetszik a hangom és szerintem majd ha évek múlva vissza nézem a koncertfelvételek, akkor azok sem fognak tetszeni. Ötünk közül Liamnek van a legszebb hangja. Vagy is, neki a legkidolgozottabb és a legtisztább. Harryé nagyon erőteljes, Zayn nagyon jól tudja kitartani a magas hangokat, Louis pedig a lágy részeket tudja nagyon jól énekelni. Én pedig. Hm, én...
Soha sem tudtam, hogy az én hangom miben is jó és még a mai napig sem tudom. A srácok szerint nekem is a lassú dalok állnak jól, de én ezt nem tudom elhinni.
Az emberek támadnak engem és az okát még mindig nem mondják meg. Azt mondják nem illek a bandába, és én csak jókor voltam jó helyen. Hogy én nem vagyok olyan helyes mint a többiek és a hangom sem elég jó. Csak bízni tudok benne, hogy ezt csak a féltékenység mondatja belőlük, de nem tudhatja az ember. Mást nem tudok tenni, mint magamat emészteni emiatt, mivel a bandából semmi pénzért sem lépnék ki. Az álmom vált valóra és hülye lennék ezt elszalasztani pár féltékeny ember miatt. A rajongókat pedig képtelen volnék cserbenhagyni. Egyszerűen nem menne az, hogy lássam a szemükben azt, hogy csalódtak bennem. Nagyon sokan szeretnek és még emiatt vagyok ezen a pályán. Ha nem lennének rajongóim, lehet besokalltam volna és feladtam volna. De annak viszont örülök, hogy ezt a srácok sem hagyják.
Örülök, hogy én itt vagyok Nialler-nek és mindenben támogatni tudom, még akkor is ha nemsokára itt lesz neki a négy fantasztikus barátja. Mert velük nem fogja megosztani a sérelmeket. Magában fogja tartani, pont úgy, ahogy én tettem...